3. rész

Sziasztok!

Íme az új feji, most csak egy kép van, mert nem találtam olyat ami tetszene :P Mivel szombaton nem érek rá, a bétámnak, Katának köszönjétek a feltöltést, ja, meg az orbitális hibáktól mentes szöveget. <3

Jó olvasást! ;-)

3. rész

Amikor magához tért, úgy érezte, úgy sajog az egész teste, hogy mindjárt belehal. Feküdt a sötétségben, csak a növekedő hold bocsátott ki némi fényt, amikor épp nem takarták a felhők.

Érezte a nedves betont maga alatt. Lassan kinyitotta a szemét, de csak homályosan látta a fölé magasodó férfi alakját. Pislogott párat, hogy kitisztuljon a látása. Az alaknak sötét haja volt, és ballonkabátot viselt.

– Castiel – mondta volna, de csak tátogott, nem volt hangja. Megköszörülte a torkát. – Mi történt? – nyögte, de még mindig alig volt hangja. A férfi azonban nem válaszolt, csak nézte az eget. Olyan volt, mintha nem is tudná, hogy a lány épp ott fekszik előtte.

Jamie megpróbált felülni, de a fájdalomtól nem sikerült neki – könny szökött a szemébe, miközben visszahanyatlott a betonra. Castiel most lenézett rá, majd leguggolt, és a lány teste fölé emelte a kezét. Jamie fájdalma enyhülni kezdett, majd el is múlt.

– Hogy kerültem ide? – kérdezte, miközben felült. Castielt nézte, illetve a porhüvelyét – a férfi jóképű volt, telt, szépen ívelt ajkai, és átható kék szemei voltak, amikben egy villanásnyi érzelem sem látszott.

– Kirepültél a kocsiból.

– Hogyan?! – kérdezte a lány, nem is várva választ.

– A szélvédőn keresztül.

– De hát akkor nem kéne halottnak lennem?

– Az voltál, de idejében visszahoztalak. – A lány hallgatott, próbálta megemészteni a hallottakat, nem sok sikerrel. Közben körbenézett: az autója szélvédője valóban darabokra tört, és egy lyuk tátongott az üveg helyén. A szilánkok véresen csillantak meg a betonon, a hold fényében. Eszébe jutott, hogy nem volt bekötve, és hogy átkozottul gyorsan hajtott, mikor megjelent Castiel, ő pedig annyira megijedt, hogy elvesztette az uralmát az autó felett. A kocsinak viszont, a szélvédő hiányán kívül nem volt látható baja, pedig úgy emlékezett, hogy beborult az árokba.

– A frászt hoztad rám. Miért kellett előtűnni csak úgy mögöttem?

– Sajnálom – válaszolt a férfi, de a hangjában semmi ilyesmit nem lehetett érezni.

– Miért hoztál vissza? Úgy értem, meghaltam, nem ez a természet rendje?

– Nem válaszoltál.

– Ja, mert épp balesetet szenvedtem… miattad. Nem olyan egyszerű ám feldolgozni, hogy meghalsz, de aztán mégis élsz.

– Épp ezért hoztalak vissza, mert az én hibám volt. De ha úgy kívánod, meg is ölhetlek, miután válaszoltál a kérdéseimre. Ígérem, fájdalommentes lesz – a férfi mindezt úgy közölte, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne. Jamie még nevetett is volna, ha nem épp vele történik mindez.

– Kösz, de még élni akarok – visszakozott gyorsan.

– Ki vagy te, és miért hallgatóztál, amikor Dean Winchesterrel beszéltem?

– Honnan tudod, hogy hallgatóztam?

– Észrevettelek. 

– Akkor miért nem tetted azt velem, mint Bobby Singerrel? 

– Mert csak a beszélgetésünk végén vettelek észre. Ki vagy te? 

– Angyal vagy, nem tudod? 

– Nem ismerek minden egyes személyt, aki a Földön él. 

– A nevem Jamie Harris. Delphiben születtem, Indianában, 1986. december 20-án. 

– Honnan ismered Dean Winchestert? 

– Nem ismerem. 

– Akkor miért követted? 

– Mert tudni akartam, ki vagy. 

A férfi szemei megvillantak, még őt is meglepte, hogy egy ember, akit ő nem ismer, tisztában van a létezésével. 

– Ezt hogy érted? 

– Pontiac mellett haladtam el, mikor kifogyott a benzinem, és gyalog kerestem egy kutat, majd meghallottam a hangodat. Tudni akartam, ki vagy. 

Castiel ajkai elnyíltak a döbbenettől. 

– Miért vagy úgy meglepődve? – kérdezte a lány. – Azt hittem, néhány különleges ember képes meglátni a valódi arcodat. 

– Azokat a különleges embereket ismerjük, tudjuk a nevüket, de te… te teljesen ismeretlen vagy számomra. 

– Érdekes módon Deanről sem tudtad, hogy nem képes meghallani a valódi hangodat. 

– Dean számára különleges feladatot szánt az Úr, így magától értetődő lett volna, ha képes megérteni, amit mondani próbálok neki. 

Aztán Castiel csak úgy felszívódott. Az egyik pillanatban ott guggolt Jamie mellett, aztán nem volt sehol. A lány egy pillanatra azt hitte, hogy csak egy látomás volt, hogy soha nem is volt ott, és a baleset is a saját hibájából történt. Feltápászkodott és az autójához ment, de mielőtt odaért volna, megtorpant, mert suhogásszerű hang ütötte meg a fülét, és a következő pillanatban az angyal megint ott volt előtte. 

– Mi történt? – kérdezte a lány, a férfi arcát fürkészve. 

– Körbekérdezősködtem rólad, de semmit nem tudnak arról, hogy különleges képességekkel rendelkeznél. 

– Én vagyok a kivétel, ami erősíti a szabályt. 

– Nincsenek kivételek. Valaki vagy kapott tőlünk különleges képességet, vagy nem. 

– Mégis úgy tűnik, hogy vannak. 

– Tévedsz. 

– Akkor valaki a főnök háta mögött kísérletezgetett. 

– Az tilos. Megbüntetnek érte, és az Úr mindent lát. 

– Valaki mégis megtette, és sikerült titokban tartania – erősködött Jamie. 

– Alábecsülöd Istent? Ő a Mindenható, mindenről tud, és nem lehet előle elrejtőzni. Senkinek. 

– Akkor lehet, hogy csak neked nem szóltak. 

Castiel erre nem reagált. Elgondolkodva nézett maga elé. 

– Ennek utána kell nézzek. 

– Várj! – szólt Jamie, mielőtt Castiel eltűnhetett volna. A férfi érdektelen tekintettel nézett rá. – Ugye, nem álom vagy? Tényleg létezel, igaz? 

Castiel nem szólt, csak eltűnt. Jamie pedig nagyot sóhajtott, majd beült a kocsijába, és elindult. 

Az autó motorja köhögve indult be, nagyon nehezére esett egyáltalán életre kelni, nem úgy, mint Jamie-nek – persze némi segítséggel. A lány visszament a motelba, és abban a pillanatban, hogy feje a párnához ért, el is aludt. Pedig még gondolkodni akart, elemezni akarta a történéseket, és Castielt. 

Másnap reggel, amikor felébredt, úgy érezte, belehal a fejfájásba, mintha egy átmulatott éjszaka után ébredt volna, az alkoholtól még kótyagos fejjel, másnaposan – vagy inkább aznaposan. 

Annyi különbség volt, hogy nem épp mulatással töltötte az elmúlt estét, és ahelyett, hogy lerészegedett volna, a halálból tért vissza. Ennek ellenére nem érezte úgy, hogy kapott volna egy újabb esélyt egy jobb életre, mint azok az emberek, akik csoda módjára éltek túl baleseteket, vagy betegségeket. Neki csak a feje fájt. 

– Ha ilyen érzés visszatérni a halálból, akkor a legközelebbit inkább kihagyom… – szólt fennhangon, miközben a fürdőszobatükörben bámult egy idegen nőt, akinek hosszú, barna haja szanaszét áll, szemei alatt még a tegnapi karikák sötétlenek, és olyan sápadt, hogy még a halottasház lakói is megirigyelnék tőle. 

A szeme színe is olyan furcsa volt: sötétebb kéknek tűnt, és mintha az ibolya színei is felfénylettek volna benne, pedig eddig a szürkével keveredett, nem pedig lilával. Elszakította tekintetét a tükörképéről, és megmosta az arcát. A feje még mindig hasogatott, és azután sem múlt el, hogy magába tömött egy marék fájdalomcsillapítót. Nem mintha odalett volna a gyógyszerekért: emlékezett még, hogy az apja mennyire gyűlölte őket, és hogy az anyjának hogy kellett minden nap leimádkoznia a torkán az orvos utasítására. Apja az orvosokat is utálta, és a betegségét is gyűlölte, de azt a leginkább, hogy mennyire tehetetlen a kórral szemben. 

Azóta Jamie is inkább teákat ivott, vagy olyasmit evett, amik jók az éppen jelenlevő problémájára, és csak végszükség esetén vett be gyógyszert. És most eljött a végszükség, mert nem volt nála semmi a jól megszokott természetes gyógymódjaiból, ráadásul a lüktetés a fejében sokkal erősebb volt minden eddiginél. 

Elbow - Grounds for divorce

Miután kicsit rendbe szedte magát, a lány kiment a kocsijához, hogy felmérje a károkat. Abban teljes biztos volt, hogy a szélvédőt ki kell cseréltetnie, de néhány horpadáson kívül mást nem talált. Benézett a motorháztető alá, és megszemlélte a motort, és rá is jött, mi állt a tegnapi nehézkes indulás hátterében, a baleseten kívül. Kiszedte a csomagtartóból a szerszámait és nekiállt a javításnak, miközben az elmúlt napok eseményeit emésztette.

Alig fél órája dolgozott, amikor megzavarták. 

– Nem semmi látvány – hallotta egy férfi hangját, miközben ő félig behajolva matatott a motorházban. 

– Segíthetek valamit? – kérdezte Jamie epésen, de nem hagyta abba a munkát, hátra se nézett. 

– Csak maradjon így – szólt a férfi elmerengve. Mire Jamie felegyenesedett és megfordult, miközben ingerülten szólt oda a zaklatónak. 

– Vagy mondja meg, mit akar – törölte meg a kezét egy piszkos rongyban fel sem nézve –, vagy húzzon el innen a franc… 

Jamie szava elakadt mikor meglátta, hogy ki is áll előtte. Dean Winchester volt az, és majdnem ki is mondta a nevét, de idejében elhallgattatta magát. 

– Még a szava is elállt tőlem! – szólt Dean önelégülten, csibészes mosolyt villantva. – Régi fényem újra tündököl. 

– Mit akar? – kérdezte Jamie a lehető legsötétebb hangon. Próbált nem túl ellenszenvesen viselkedni, annak ellenére, hogy Dean stílusa nagyon idegesítette, pedig tudta, hogyha többet meg akar tudni az ő világáról, érdemes jóban lenni vele – és ennél kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhatott volna erre. Azonban a szája nem engedelmeskedett az eszének. 

– Nyugi. Csak gondoltam, megkérdezem, segíthetek-e. Az autója elég ramaty állapotban van, és mit ad isten… remekül értek az autókhoz. 

– Kösz, de egyedül is boldogulok. Nincs szükségem senki segítségére. 

– Valakit nagyon felidegesíthetett, ha így elbántak ezzel a csodával. 

– Csoda, mi? Nagyon vicces. Kösz, de semmi kedvem a gúnyolódását hallgatni. Szétrobban a fejem, és ebben az állapotban – intett az autó szélvédője felé –, nem állíthatok be anyámhoz. Hagyjon dolgozni, és ne stírölje a fenekem, rendben? 

Jamie visszahajolt a kocsi motorházteteje alá. 

– Nem szokásom autókkal gúnyolódni, főleg nem csinos nőkkel. Könnyen megoldhatjuk a problémáját. Egy jó barátom épp ilyen esetekkel foglalkozik, se perc alatt kipofozzuk. 

– Talán orvos a barátja? Mert arra főleg nincs szükségem. 

– Jé! Van humorérzéke. 

– Ha pedig olyan, mint maga, akkor inkább kihagyom. 

– Bobby? – nevetett fel Dean. – Ugyan már, ő egy kisangyal. 

Jamie felhúzta a szemöldökét. Bobby Singer távolról sem hasonlított egy angyalra, bár, ha jobban belegondolt, Castiel sem. A lány ismét felegyenesedett, Dean felé fordult, majd az autójának dőlt, és karba tett kézzel nézett a férfira. 

– Na, és mégis miért segítene nekem? Puszta jó szándékból, vagy valamit vár cserébe? 

– Egy kis kedvességet? 

– Ha visszafogja magát. Nem vagyok vevő a macsó dumára! 

– Nem ígérhetek semmit – vigyorgott Dean. 

– Vettem észre. Azt előre leszögezem, hogy nem fogok ágyba bújni magával, csak azért, mert hősiesen megmentett – szólt Jamie, a leggúnyosabb hangját bevetve az utolsó két szónál. 

– Nem is gondoltam ilyesmire. Úriember vagyok – mondta Dean, tettetett felháborodással. 

– Na, persze – horkantott fel Jamie, és nagyon erőlködnie kellett, hogy ne eresszen el egy vigyort. – Még mielőtt bármi rosszaságon kezdené el törni a fejét, szólok, hogy apám katona volt, és meg tudom védeni magam. A fegyverekhez is jól értek. 

– Milyen harcias! Na, és megmutatja? – Dean hangja olyan volt, mintha már rég nem a fegyverekről beszélnének. Jamie figyelmen kívül hagyta, és behajolt az ablakon keresztül a kesztyűtartóhoz, majd kikapta a Magnum 500-ast,  és Dean kezébe nyomta. 

– Maga aztán nem bízza a véletlenre a dolgokat, mi? Fegyverrel a kesztyűtartóban… 

– Nem bizony. Egyébként Jamie vagyok – nyújtott kezet a lány, és Dean megrázta. – Jamie Harris. 

– Dean Winchester. – A férfi visszaadta a fegyvert, Jamie pedig betette a helyére. 

– Na, és mi történt, hogy így tropára ment a szélvédő? 

– Kis híja volt, hogy nem haltam meg. Az este megcsúsztam az úton. Az utolsó pillanatban sikerült fékeznem, centikre volt az arcom egy bazinagy ágtól. Ha jobban belegondolok, inkább egy rönk volt. – A hazugság olyan könnyedén csúszott ki a száján, mintha világ életében ezt csinálta volna. Azért elvigyorodott, hogy elnyomja a feltörő rossz érzéseket. Utált hazudni. 

– És jól van? Úgy értem, az ember nem mindennap kerül halálközeli élménybe. 

– Hát élek… csak a fejem robban szét. Nem is értem, nem ütöttem be, reggel mégis így ébredtem. De mindegy, majd elmúlik. A környéken lakik a barátja? Jövő hétre vissza kell érnem Kentuckyba, és anyám látogatását így is kénytelen leszek kihagyni. 

– Pár mérföld az egész. Elvontatjuk. 

– Ő is itt van? Hogy is mondta? Bobby? – kérdezte Jamie, pedig már mindegyikük nevét jól tudta. 

– Igen. Volt egy ügyünk errefelé. 

– Mik maguk, valami házaló ügynökök? 

– Nem éppen. Segítünk az embereknek, megszabadítjuk őket a… kártevőktől. 

– Aha. Érdekes meló lehet. 

– El sem tudja képzelni mennyire az. Öhm… megengedi? – Dean a motorházhoz lépett. 

– Persze. Alkalmi megoldás, be kell majd szereznem egy új alkatrészt, de egy ideig még menni fog – magyarázott a lány, miközben Dean megszemlélte a dolgokat. 

– Hm! Szép megoldás. Ért a kocsikhoz? 

– Igen… ehhez mindenképp. Apám megtanított mindenfélére. Ha fiúnak születtem volna, én is beállok katonának. Így is csak anyám akadályozott meg a dologban. 

– Akkor már értem a Smith & Wessont a kesztyűtartóban. Ezen már nem is kell bütykölni semmit. Majd Bobbynál kicseréljük az alkatrészt meg a szélvédőt. Kipofozzuk kicsit, és szebb lesz, mint újkorában. Jöjjön, bemutatom a többieknek. 

– Mégis hányan vannak? 

– Az öcsém, Bobby és én. 

– Családi biznisz? 

– Ja. 

Jamie követte Deant a szobához, ahol a múltkor hallgatózott. Most szerencséjére nem volt szükség semmi hasonlóra. Bementek. Bobby olvasott valamit, a Sam nevű srác meg a laptopját bújta. 

– Srácok, bemutatom Jamie-t. Egy kis segítségre lenne szüksége. – Bobby felnézett, Sam pedig felállt. – Ő itt Sam, a mogorva fickó pedig Bobby Singer. 

– Üdv – köszönt Jamie. 

– Helló! – köszönt Sam. Bobby is eleresztett egy köszönést, miközben mogorván nézte Deant, és fel is állt, hogy Sammel együtt félrevonják. 

– Bocs, Jamie, megbocsátanál egy percre? – kérdezte Sam. 

– Csak nyugodtan. – Sam, Dean és Bobby egészen a szomszéd szobáig vonultak, de Jamie még így is hallotta a köztük folyó beszélgetést. 

– Jobb dolgunk is van, mint dajkát játszani – kezdte Bobby, mire Sam a szavába vágott. 

– Megőrültél, Dean? Most nincs időnk a csajozásra! Utána kell néznünk ennek az… – Sam lehalkította a hangját, de Jamie még így is hallotta – angyalnak. 

– Hé-hé! Nyugi már, fiúk! A lánynak tropára ment a kocsija, muszáj segítenünk neki, és egyébként is, egyelőre úgysem tehetünk semmit a könyvek lapozgatásán kívül, azt pedig Sammy úgyis meg tudja csinálni, hogy mi közben kicserélünk pár alkatrészt, és egy szélvédőt. És egyébként is szó sincs csajozásról. Már az elején kikötötte, hogy nem akar ágyba bújni velem. – Jamie úgy érezte, hogy Dean épp az ellenkezőjében reménykedik.

– Aha, és te ennek ellenére puszta szívjóságból segítesz neki. 

– Naná! A Pokol megváltoztatja az embert.

– Na, persze, és egy kis idő segít, hogy mégiscsak közelebb kerülhess hozzá – válaszolt Sam epésen. 

– Ki tudja? – válaszolt Dean sokat sejtetően. – Na, gyerünk, mert még a végén unalmában lelép. 

Jamie az ablaknál állva várta őket, mikor beléptek a szobába feléjük fordult. 

– Ha útban vagyok, el is mehetek. Biztos találok egy szervizt a környéken – szólt, szavait mindhárom férfihoz intézve. 

– Szó sem lehet róla. Nem fáradtság. Egy óra múlva indulunk – válaszolt Dean. 

Egy óra múlva valóban útra keltek. Dean, Sam és Jamie az Impalában ültek. Bobby hamarabb elindult és mutatta az utat a vontatónak, akit kihívtak a lány Fordjához. 

Most rövidebbnek tűnt az út, mint legutóbb – talán mert társaságban volt és mert beszélgettek is. Sam az út alatt több könyvet is átnézett , de néha ő is bekapcsolódott a társalgásba. 

Jamie sok mindent megtudott, aminek nagy része valószínűleg hazugság volt, de úgy gondolta, hogy a fiúk abban nem hazudtak, hogy gyerekkoruk óta csinálják ezt a családi biznisz dolgot az apjukkal, miután anyjuk meghalt egy szörnyű balesetben. 

Azt is megtudta, hogy Sam valaha a Stanfordra járt, és ügyvéd akart lenni, de aztán abbahagyta. Jamie rákérdezett az okára, de a fiatalabbik Winchester terelte a témát. Jamie is elmondott pár dolgot magáról, az apjáról, az anyjáról, az egyetemről, ahová most járt. És újra mesélt a balesetről, kihagyva a találkozást a Castiel nevű angyallal és a kérdésekről, amik felmerültek a beszélgetésük alatt. 

Jamie kis időre megfeledkezett a fejfájásáról, de aztán megint beléhasított, és onnantól kezdve nem sokat beszélgettek. Megpróbált pihenni, de amint átkerült volna az alvás okozta másik világba, amit álomnak neveztek, mindig felriasztotta a fejfájás. Úgy érezte, csak rosszabbodik, nemhogy gyengült volna. 

Mire odaértek, azt hitte, belepusztul a fájdalomba, és ez egyre inkább aggasztotta. Nemcsak azért, mert eddig még soha nem fájt ennyire semmije, hanem azért is, mert épp azután jött elő a fájdalom, hogy visszatért a halálból. 

Igaz, sosem hallott olyan történetekről, ahol a visszatért emberek fájdalommal küzdöttek volna, ő mégis úgy hitte, hogy emiatt lehet ez a gyötrő érzés, mire pedig megérkeztek Bobbyhoz, egyre inkább belelovallta magát ebbe a gondolatba. Úgy döntött, utána is néz a dolognak. 

Miután kifizette a vontatót, bevonultak a házba. Megkérdezte Bobbyt, nem dőlhetne-e le valahol, a férfi pedig bevezette az egyik szobába. Látszott rajta, hogy nagyon nincs ínyére, hogy Jamie itt van. 

A lány, amint magára maradt, felment a netre, és rákeresett a halálközeli élményekre, de egyik bejegyzésben sem említettek olyasmit, hogy gyötrő fejfájás kínozná az érintetteket. 

Bevett még pár szem fájdalomcsillapítót és hamarosan elnyomta az álom, csak másnap reggel kelt fel. 

Mikor felébredt, hirtelen azt sem tudta, hol van. Körülnézett az idegen szobában, de ez nem segített sokat. Felkelt az ágyból, amibe azt sem tudta, hogyan került, viszont abban a pillanatban, hogy talpra kecmergett, belenyilalltak az emlékek. 

– Legalább a fejem nem fáj már – szólt fennhangon, miután nyugtázta magában a történteket. Odakint hajnalodott, alig tűnt fel a horizonton a nap, nagyon korán volt még. Úgy döntött, megkeresi a mosdót. 

Nagyon halkan kinyitotta az ajtót, és kiment a szobából. Körülnézett, az előszobában volt, ahol Deanre rátámadt Bobby, amikor a fiú megjelent az ajtajában. Körbe nézett és talált is egy ajtót. Benyitott rajta, és rájött, hogy az lehet az irodának kinevezett helyiség. A polcokat könyvek borították, az asztalon papírhegyek gyűltek fel. Beljebb ment, úgy gondolta nem sok lehetősége lesz itt szétnézni, úgyhogy most eleget tett a kíváncsiságának. 

A polcokon mitológiákkal, legendákkal teli könyvek sorakoztak és még a halálról, és az abból csodás módon visszatértekről is talált köteteket. Hátranézett, fülelt egy pillanatig, majd mikor nem érzékelt semmi mozgást, visszafordult a polchoz és levette róla a könyvet. Belelapozott, és megkereste a neki szóló fejezeteket. Elkezdett olvasni, ott a polcnál állva, de hamarosan rájött, hogy ezzel nem fog sokra menni, a betűk túl aprók voltak, a könyv túl vastag, órákig állhatna itt, mire talál bármit is. Megnézte címet és az írót, majd visszatette a polcra. 

Csendben kiment, és tovább kereste a mosdót. Sikerült benyitnia abba a szobába ahol Sam és Dean aludtak, szerencséjére nem keltette fel egyiküket sem. Legalábbis azt hitte. 

Miután becsukta az ajtót, továbbment a következőhöz. Ahogy benyitott, látta is, hogy jó helyen jár. Be akart menni, de abban a pillanatban megragadták a karját, és ő annyira megijedt, hogy ösztönből támadt rá az elkövetőre. 

Karját kicsavarta a kézből, majd az ahhoz tartozó test felé fordult, és a falhoz taszította, hogy aztán oda is szegezze. 

– A francba, mit művelsz? – hallotta a meglepettséggel keveredő dühödt hangot, ami a helyzethez képest halk volt. 

– Hogy én mit művelek? – kérdezett vissza Jamie suttogva, habár ő még jobban meglepődött Dean láttán. – Azt hittem, alszol. 

– Mit kutakodsz itt hajnalok-hajnalán? 

– Próbáltam nem felébreszteni senkit. 

– Hogy kipakolhasd a házat? 

– Mi van? Én csak a mosdót kerestem, senkit nem akarok kipakolni. Egyébként is, mit képzelsz te magadról? Úgy rám ijesztettél, hogy majdnem szívrohamot kaptam! 

Egyikük sem mozdult, vagy szólalt meg. Jamie továbbra is a falhoz szorította Deant, de nem is jutott el a tudatáig, hogy már nem indokolja semmi, hogy ezt tegye. Mindketten egymás szemébe néztek, Dean próbálta kideríteni, hogy a lány igazat mond-e, Jamie pedig villogó szemekkel mélyedt a férfi tekintetébe. Annyira már nem is volt mérges, és ezt hamarosan a tekintete is elárulta. 

Aztán hirtelen nagyon melege lett és kényelmetlenné vált a helyzet. Feszengve eresztette el Dean karjait és távolodott el az ágy kellemes melegét árasztó testtől. Dean csak vigyorgott, őt a legkevésbé sem zavarta a helyzet, és ezen Jamie jól fel is húzta magát. 

– Jó lenne, ha letörölnéd azt a vigyort az arcodról, mert nem lesz abban köszönet, amit emiatt tenni fogok. 

– Csak nem fenyegetőzik a kisasszony? Nem én támadtam a vendéglátómra. 

– Nem, te csak jól megijesztettél. Most kimegyek a mosdóba, ha megengeded. Addig főzhetnél egy teát. 

– Teát? Arról ne is álmodozz. 

– Akkor kávét. Mindegy, csak legyen benne koffein. – Azzal Jamie fogta magát és bement a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott, majd kiment a konyhába, de a kávé nem volt sehol, Dean is eltűnt. A ház csendes volt. 

Úgy döntött, kimegy és megnézi, alkottak-e valamit a fiúk az autójával. Mikor megtalálta az autót, felnyitotta a motorháztetőt és belekukkantott. Néhány alkatrészt valóban kicseréltek, és hirtelen eszébe is jutott, hogy pénzben meg sem egyeztek. Visszacsukta a motorháztetőt és beült a kocsiba, nem csinált semmit, csak ült és elmerengett az elmúlt napokon, a történteken, a lehetetlenségeken, amiket eddig csak rémtörténeteknek hitt. 

Kíváncsi volt, látja-e még valaha az angyalt, Isten katonáját. Most gondolt csak bele Isten létezésébe, és abba, hogy azok a lények, amikről eddig hallott a fiúk szájából, csak egy-két faj lehet a több százból. 

Faj. Milyen furcsa meghatározása ez azoknak a szörnyű lényeknek, amik a világban mászkálhatnak. Megborzongott, és inkább visszatért Isten létezésének gondolatához. 

Sosem hitt benne igazán, azok után pedig, hogy az apja beteg lett, és meghalt, a hite is úgy gyengült, majd szívódott fel. Egyszerűen nem értette, hogy egy olyan embernek, mint az apja, miért ilyen körülmények között kell meghalnia. Nem magával a halállal volt baja, hanem a hogyanjával. Azzal volt baja, hogy az apjának szenvednie kellett, hogy fájt neki, hogy lassanként elfogyott, és a régen izmoktól duzzadó férfi hónapok alatt csontsoványra fogyott, és elhagyta minden ereje. 

Nem értette, hogy ezt Isten, vagy bármi más hatalmas dolog hogy engedheti. Így aztán egy napon arra ébredt, hogy már nem hisz, de nem is ez a tény riasztotta el, hanem az, hogy megvan bármilyen hit nélkül. Nem volt szüksége semmilyen istenre, hogy jól érezze magát, hogy elégedett legyen az életével, hogy boldogságot érezzen, ha az édesanyjával van, vagy a barátaival. 

De hát most kiderült, hogy Isten mégis van, és hagyja, hogy emberek haljanak meg óriási kínok és fájdalmak közepette. Hogy gyermekek pusztuljanak el az éhségtől, hogy háborúk dúljanak. Miféle Isten az ilyen? Mit csinál Ő ilyenkor? Csak figyel, vagy nevet azon, hogy hogyan pusztítjuk el önmagunkat? 

Talán Isten arra vár, hogy mi jöjjünk rá, hogy ez nem mehet így tovább, arra vár, hogy mi cselekedjünk és mentsük meg gyermekeinket, a szeretteinket a fájdalmaktól, hogy fejezzük be a háborúskodást, hogy védjük a nekünk adott ajándékot, a Földet, és az életet? Igen, ez logikusnak tűnik. Már csak az a kérdés, hogy vajon tanítani akar minket, vagy csupán büntet a múltbéli hibákért? 

A lány kiszállt a kocsiból, és abban a pillanatban ismét belehasított a fejébe a fájdalom, mintha valaki teljes erejéből lesújtott volna rá egy ütővel. A fejéhez kapott a kezeivel, majd megpróbált bemenni a házba, de az első lépés után megtántorodott, és egyik kezével bele kellett kapaszkodnia a Fordja ajtajába, különben elesett volna. 

– Ah! Segítsen valaki! Nagyon fáj… – Jamie a könnyeivel küszködött, és próbált talpon maradni, de a fájdalom egyre csak lüktetett és erősödött. Az elmúlt nap fájdalma semmi sem volt ehhez képest. Nem bírt tovább állni, térdre esett, a por pedig felszállt körülötte a becsapódástól. Sikított, de senki nem jött a segítségére, nem tudott gondolkodni, de egy valami mégis felvillant benne, és nevén is szólította a képet, szinte suttogva, de minden akaratát bevetve: – Castiel, segíts!