2013. november 30., szombat

18. rész

Sziasztok! 

Kata gyors munkájának köszönhetően, itt az új rész. Az első videó, egy kis sus-mus az elejéhez, de később lesznek zenék is :) Hogy a következő fejezet mikor kerül fel, még kérdéses, inkább nem ígérek semmit, mert nem fogom tudni betartani, de igyekszem :) Pár gondolatnak örülnék tőletek ;-)
Enjoy! :)



18. rész





– Nem kellett volna beleavatkoznod! Már kétezer éve is baj volt belőle.

– A sámán volt képtelen felnyitni a társai szemét, annak ellenére, hogy felvilágosultabb volt a népe többi tagjánál. És egyébként is, végül így sem találták meg vele Istent, a maja amulett nem zavart be a képbe.

– Csak azért, mert Isten nem jelent meg a Földön. Nem kellett volna hallgatnunk a sámánra. Rosszul ítéltük meg a társait.

– Ő is rosszul ítélte meg őket, de azóta eltelt egy kis idő.

– Elég kis idő, csak kétezer év.

– Az emberek számára az rengeteg. Látnod kellene, mennyit fejlődtek.

– Hogyne, képesek gépekkel repülni, és úgy kommunikálni, hogy több ezer kilométer választja el őket. Nekünk ez mindenféle elektromos segédeszköz nélkül is megy.

– Még egy kis idő, és ők is el fognak jutni erre a pontra…



Jamie felriadt.

Már megint ez az álom – gondolta és megpróbálta felidézni a képet, mielőtt szertefoszlott volna. Dean amulettje tisztán rajzolódott ki előtte. Nem tudta eldönteni, hogy az álom a képzelete szüleménye volt, vagy valóban megtörtént. Nem először álmodott ezzel kapcsolatban, de mindig csak hangfoszlányokra emlékezett, na meg persze Dean nyakláncára, amiről kiderült, hogy valamiféle hatalmasabb lények segítettek az elkészítésében az embereknek. Valahogyan megszállták a sámánt és irányították a kezét, miközben az amulettet faragta. Aztán varázserővel látták el, hogy a maja nép megkereshesse Istent, akit ők Itzamnaként* ismertek, és ha megtalálták, a segítségével egy magasabb szintre kerülhessenek.

A lány egyre sűrűbben álmodott ilyenekről, amiben beszélget valakikkel, akikről nem tudja, hogy kicsodák – és mégis, mintha valaha jól ismerte volna őket. Hónapok óta itt volt, miközben alkalmanként Kaylee hipnotizálta. Nem jutottak túl messzire, de Jamie-nek azóta voltak ilyen álmai. Rendszerint nem emlékezett rájuk, de ha mégis, a lány gondosan elrejtette az információkat. Ha Crowley kérdezte, ködösített, vagy ugyanazt mondta el, amit Kaylee visszamondott neki a találkozásaik befejeztével. A hipnózisosos képekből is egyre többre emlékezett, néha felvillantak az ajtók, emlékképek, beszélgetések – de minden ilyen múltban való látogatás csak az emberi létébe engedett betekintést, miközben Crowley egyre türelmetlenebb lett, vagy legalábbis úgy tűnt.

Néha csak azért nem kínozta meg Kayleet, mert Jamie-nek sikerült lebeszélnie róla. A boszorkány a szavaival továbbra is hűvösnek mutatkozott, de néha úgy pillantott Jamie-re, mint aki mellette áll, néha úgy tűnt, bátorítja és együtt érez vele. A démonok ezeket az apró jeleket nem látták, így nem tudtak mit jelenteni Crowleynak. Kaylee a Pokol Királyával szemben is ellenségesen viselkedett, lázadozott és szinte kiprovokálta a kínzást – Jamie-nek ez pedig elég volt a bizalomra.

Mindenesetre, annyi most már kiderült, hogy nem az angyalok készítették Dean amulettjét, csak tudnak a létezéséről. Jamie szívesen megbeszélte volna ezt – mondjuk Castiellel –, de rá kellett jönnie, hogy ebben felesleges reménykednie.

A szökés gondolata is egyre inkább foglalkoztatta. Már eljutott arra a szintre, hogy amikor kivezették a cellájából, nem húztak zsákot a fejére. Látta, hogy merre mennek, és látta a foglyul ejtett, megkínzott lényeket is, akik mindig azért könyörögtek, hogy eresszék el őket. Jamie annak ellenére elborzadt és sajnálta őket, hogy tudta, Deanék épp az ilyenekre vadásznak. De legalább ők nem kínozták őket hónapokig…



Az ő cellája egy elkülönített folyosón volt; nem is voltak mások azon a részen, és egy rejtett ajtón keresztül lehetett bejutni. Az volt a szerencséje, hogy nem őrizték éjjel-nappal, és úgy tűnt, túl sok varázslatot vagy szimbólumot sem használtak a cellán, vagy a folyosón, habár Jamie nem vett volna erre mérget. Crowley elég paranoiás volt ahhoz, hogy egy szimpla embert is olyan szigorú őrizetbe vegyen, mint egy természetfeletti lényt ereje teljében. De persze még ha nem is biztosították be a cellát, egy démonoktól hemzsegő helyről nehéz lesz meglógnia. A lány jól tudta ezt, de nem volt hajlandó feladni – az azt jelentette volna, hogy a démon nyert.

Jamie nem félt Crowleytól mindezek ellenére sem. Eddig még egyszer sem kínozta meg az elfogása óta, és a démonjait sem eresztette rá, hogy szórakozzanak vele egy kicsit. Ugyan Crowley rendszeresen próbálta a földbe tiporni a lányt lelkileg – rendszeresen felhozta a fiúkkal történteket és azt hangoztatta, hogy senki nem fogja megmenteni. Próbálta elérni a lánynál, hogy működjenek együtt, de Jamie nem szándékozott engedni. Egészen jól tűrte a lelki terrort, kivéve néhány alkalmat, amikor úgy érezte, szemernyi esély sincs a számára, vagy rossz napja volt, de néha elég volt csak az anyjára gondolnia – ilyenkor mély kétségbeesésbe tudott merülni, ha Crowley bedobta a szokásos szövegét. Esetenként dühvé alakult a kétségbeesés és szavakkal próbált visszavágni a Pokol Királyának.

Újabban így hívatta magát Crowley az alattvalóival. Jamie-nek akárhányszor meghallotta, nevethetnékje támadt tőle, de sikerült visszafognia magát.


A lány megpróbált Castiel mellett az anyjára sem gondolni. Attól félt, hogy édesanyja csalódott benne, amiért azt gondolta, hogy csak úgy elment minden szó nélkül, és el sem búcsúzott. A lány nem akart belegondolni, hogy az édesanyja mennyire szenvedhet a hiányától, és attól, hogy csak így lelépett. Na persze, ez Crowleynak volt köszönhető, de ezzel a gondolattal nem ért sokat, azon kívül, hogy a halálba kívánta a démont, amiért fájdalmat okoz az anyjának. 



***



– Amint az egyhez érek, nyisd ki az ajtót és lépj be rajta. Három, kettő, egy… – Jamie így tett. Az ajtó feltárult és vakító fény áradt ki mögüle. Jamie a szeme elé kapta a kezét miközben bement az ajtón. Továbbra sem látott semmit, a vakító fényen kívül. De tudta, hogy valahol találkozott már ezzel a fénnyel. Hirtelen elárasztották az emlékek.


Castiel nehézkesen felült, levette a kabátját és a zakóját, majd feltűrte az ingujját. Lehunyt szemmel ráncolta a homlokát, miközben erősen koncentrált, hogy ne essen össze, és hogy ne okozzon fájdalmat nekem. Veszélyes volt belenéznie a lelkembe, főleg így, hogy meg volt sérülve. Végigmértem a fájdalomtól kissé eltorzult arcát: a koncentrálástól összehúzott szemöldökét, az ajkait, ahogy enyhén elnyílnak; egy pillanatra meg akartam érinteni, hogy megnyugtassam, hogy tudja, semmi baj nem lesz. Én tudtam, hogy nem lesz baj, nem féltem. Valahol mélyen, izgatottan vártam az érzést. Végül nem jutott idő arra, hogy hozzáérjek, láttam, hogy felkészült, így inkább behunytam a szemem és a következő pillanatban éreztem, ahogy a lelkemhez ér; összekapcsolódtunk. Amikor pedig ismét kinyitottam a szemem, láttam ezt a fényt, amit most az ajtó mögött. A lelkem fényét. Azt a hatalmas erőt, ami átitatott. Gyönyörűbb volt, mint a Nap, vagy bármi, amit eddig láttam…

Nem! – kiáltott fel az elmém. Nem akartam erre emlékezni, fájt az emlék. El akartam rohanni innen, nem akartam itt lenni. Visszafordultam az ajtóhoz, az még nyitva volt. Odafutottam, hogy kimenjek rajta, de amikor meg akartam fogni a kilincset, becsapódott előttem. Rámarkoltam a kallantyúra és megpróbáltam kinyitni, de valami nem engedte.



– Nem! – kiáltott Jamie az ágyon fekve. A gyertyák tüze hirtelen őrült erővel lobogni kezdett. Kaylee odakapta a fejét. Ezt nem ő csinálta. – Ki kell jutnom innen! – szólt Jamie.

– Nem, nem mehetsz ki! – kiáltotta Kaylee és Jamie teste fölé emelte a kezeit, majd halkan elmormolt egy igézetet. Jamie teste hirtelen megfeszült, a mellkasa felemelkedett, miközben fájdalmas, torz kiáltás hagyta el az ajkait.

Kaylee kinyitotta a szemeit és hangosabban kezdte szavalni az igézet szövegét, ugyanazon a nyelven, mint a korábbiakat. Jamie teste elkezdett rángatózni, mintha valamiféle rohama lenne. Kaylee érezte, hogy erősen küzd a kijutásért, de nem engedett.



Erőnek erejével próbáltam kinyitni az ajtót, rángattam a kilincset, de az nem engedett. Aztán megpróbáltam berúgni, de veszett kísérlet volt. Behunytam a szemem, megpróbáltam megkeresni magamban azt az erőt, amit a démon elpusztításakor és Castiel feltartóztatásakor használtam. Kiürítettem az elmém és megpróbáltam előkeríteni az érzést, ami előcsalogathatja. Amikor megéreztem, kinyitottam a szemem és a kijáratra pillantottam. Úgy éreztem, működni fog, ám ekkor észrevettem, hogy az ajtó távolodni kezd.

– Állj meg – hallottam valahonnan mögülem egy elmosódott hangot. Megfordultam és apám állt mögöttem.

– Nem lehet, apa. Ki kell jutnom innen – mondtam és visszanéztem az ajtóra.

– Miért? – kérdezte. – Már olyan közel vagy, hogy megtudd, ki vagy! Miért fordulnál most vissza? – hallottam, hogy közelebb jön, majd megéreztem a vállamon az érintését. – Merülj el benne, és rájöhetsz, ki vagy.

– Te nem apa vagy! – mondtam felé fordulva. Fogalmam sem volt, honnan tudom, de éreztem, hogy igazam van.

– Nem, tényleg nem – mondta, majd hirtelen mozdulattal mindkét kezével megfogta a fejem.



***



Kaylee tudta, hogy Jamie hamarosan kijut az ajtón, de ezt nem engedhette, hiszen már olyan közel voltak a célhoz. A lány teste rángatózott – a boszorkány tudta, hogy erősen küzd, és ha nem csinál valamit, nyerni fog. Eközben a két démon, akik őrködtek felettük, oda akartak rohanni, hogy tegyenek valamit.

– Állj! – kiáltotta Kaylee rájuk nézve – Azonnal szóljatok Crowleynak!

Kaylee kissé félt Jamie erejétől, de nem volt más választása. Nem volt ideje Crowleyt megvárni, így döntött: körbefogta Jamie fejét, mire a lány teste ívbe feszült.

Kaylee, ahogy megérintette Jamie-t, egy irodában találta magát. Crowley irodájában. Tudta, hogy nagy bajban van...



***



Hirtelen eltűnt az engem körülölelő fény és egy elegáns dolgozószobában találtam magam. Egy nagy, tölgyből készült asztal előtt álltam, mögötte egy bőrszék, előtte két bőrfotel. Melegbarna szín uralkodott a szobában. Gyertyák fénye világította meg a helyiséget és a hátam mögött hallottam a pattogó tűz hangját. Én voltam – és mégsem én.

– Azt mondtam, hogy érd el nála, hogy bízzon benned! Erre te MIT CSINÁLSZ? ÚGY BESZÉLSZ VELE, MINT VALAMI RONYGGYAL!

Megfordultam: Crowley állt mögöttem a kandalló mellett. A szeme szikrákat szórt és nagyon dühös képet vágott, de nem ijedtem meg tőle – már rég elmúltak azok az idők.

– Látom, fogalmad sincs, hogy kell bizalmat kialakítani valaki felé. Ha kedvesen viselkedem, pillanatok alatt átlátott volna rajtam. Így több ideig fog tartani, de biztos lesz a siker – mondtam fölényesen. A hangom karcos volt, furcsán idegen, ám mégis az én számon jöttek ki a szavak.

– Azt hiszem, fogalmad sincs, kivel beszélsz! – mondta Crowley dühösen és töltött magának egy italt. – Éppen az idő az, amiből kevés van! Tudnom kell, hogy ő-e az!

– És mégis ki?

– Az aki segíteni fog, hogy elérjem a céljaimat.

– Ezzel nem árultál el sokat – mondtam felvont szemöldökkel. Dühös voltam Crowleyra, amiért titkolózik. – Azt hittem, bízol bennem.

– Nem, nem bízom senkiben. Ha így lenne, már rég nem élnék.

– Én vagyok az, Crowley – mondtam behízelgő hangon, miközben a démonhoz léptem és megfogtam a kezét, majd a szemébe néztem. – Úgyis meg fogom tudni, ha feltárul előttem a lelke. Ha tudnám, mit keressek, könnyebb dolgom lenne…

Crowley elvigyorodott.

– Nem áll jó neked ez a ribancszerep, drágám. És tudhatnád, hogy nálam nem érsz el vele semmit.

Visszavigyorogtam. Egész más tervem volt.

– Nem is azért fogtam meg a kezed. – A vigyorom kiszélesedett, miközben a másik kezemmel is megragadtam Crowleyt. A varázserőmhöz folyamodtam. A démon szeme elsötétült, ahogy rájött, mit akarok.

– Elég lesz – mondta és kirántotta a kezét a markomból. – Így akarod megbosszulni, hogy az első alkalommal megkínoztalak? Szükséges rossz volt, már mondtam. Így láthatta, hogy a foglyom vagy, nem pedig az emberem.

– Nem, ez nem bosszú. Csak tudni akarom, miért olyan fontos neked ez a kis ribi.

– Féltékeny vagy? – kérdezte Crowley önelégült képpel és a megragadta az állam, amikor megpróbáltam félrenézni. Kénytelen voltam a szemébe nézni.

– Nem – mondtam bosszúsan. – Mindössze nem értem, miért nem árulod el, mit akarsz. Melletted állok, nem kellenek a purgatóriumi lelkek sem. Nem kívánom a hatalmad, csak a hozzád hasonlók erejét akarom, hogy becsapjam a halált. De ezt már a legelején elmondtam.

– Éppen csak azt nem értem, hogy az alfáknak mi köze van ehhez. Honnan tudhatnák?

– Ezt csak bízd rám. Ne aggódj, nem fogok belepiszkítani a tervedbe.

– Remélem is. Eddig nagyon jövedelmező volt a mi kis alkunk, és nem szeretném, ha bármi bajod esne… – Crowley hihetetlen erővel megszorította az állam és csókot lehelt az ajkaimra. – Remélem, világos voltam – mondta komoran.

– Mint a Nap – feleltem. A csók elég nyilvánvalóvá tette, hogy komolyan veszi az alku ráeső részét, és bármit teszek, ami meghiúsíthatja a tervét, annak én iszom meg a levét…


Hirtelen kiszakadtam az emlékből. Újból a fényben álltam, viszont az ajtó sehol sem volt, nem tudtam mit csináljak. Valaki – vagy valami – megpróbált arra kényszeríteni, hogy továbbmenjek, mélyebbre. Valami azt súgta, hogy így kell tennem, közel volt az áttörés… És én mentem, megkerestem az ajtót, ami mélyebbre visz. Pár pillanat múlva ott állt előttem. Faragott faajtó volt, rajta furcsa, vésett jelek. Ismerősnek tűntek, de nem tudtam mit jelentenek. A kilincsre markoltam, majd lassan lenyomtam, mire az engedett. Kissé félve tártam fel az ajtót, de ebben a pillanatban egy hihetetlen erő hátralökött a bejárattól…



***



Kaylee érezte, hogy már ő irányít. Nehezen, de sikerült kirántania Jamie-t a saját emlékeiből, viszont már nem volt mit tenni – most kellett sikerrel járnia, később nem lesz rá lehetősége. Erősen koncentrált és próbálta az irányítása alá vonni Jamie-t. A lány még mindig küzdött: a teste rángatózott, a gyertyák pedig folyamatosan lobogtak, jelezve, hogy hatalmas erőket birtokol. Kaylee homlokán izzadság gyöngyözött.

– Mi történik? – Crowley hangja hasított a levegőbe. A boszorkány nem nézett a férfira, úgy válaszolt.

– Hihetetlenül erős. És tudja…

– Mit tud?

– Hogy veled vagyok. Ha most nem sikerül, nem fogom tudni újra elnyerni a bizalmát. Sajnálom… – Kaylee a démonra pillantott. Rövid időre egymás szemébe néztek, aztán a nő teste megfeszült. – Megvan az ajtó – nyögte, miközben a szeméből, a füléből és az orrából lassan szivárogni kezdett a vér. Jamie torkát velőtrázó sikoly hagyta el, miközben felnyílt szeméből fény tört elő. 

Aztán Kaylee teste hatalmas erővel a falnak vágódott – de a boszorkány a becsapódást már nem érezte.



***


Füst és vér szaga keveredett a levegőben. A boszorkány testét körülölelő vörös tócsában visszatükröződött a lámpa fénye, az arca nyugodt volt – egyedül a könnyszerűen végigfolyó vörös sáv jelezte, hogy már nem él. A gyertyák már nem égtek, füstárnyékok úsztak a levegőben. Jamie az ágyon ült, és a halott lány testét bámulta – Crowley pedig őt nézte.

– Halljuk – mondta percekkel később, ám a lány nem szólalt meg. Merőn bámulta a holttestet.

– Én tettem ezt… – mondta elfúló hangon végül.

– Igen, te. És ha már így alakult, elmondhatnád, hogy mi történt – válaszolt Crowley könnyed hangon. Jamie újra némaságba burkolózott és képtelen volt elszakítani a tekintetét Kaylee megdermedt arcvonásairól.

Végül a férfi szólt a két démonnak, hogy tüntessék el a lány testét, Jamie-t pedig visszakísérte a cellájába.

A lány nem igazán fogta fel, hogy mi történik körülötte – az egyik pillanatban még Kayleet nézte, a másikban Crowley-val találta szemben magát. Elemi erővel ütötte szíven a tudat, hogy megölt egy embert. Egy emberi lényt. Nem egy démont – egy sötét, füstszerű valamit –, hanem egy hozzá hasonló embert, akinek a vérét ki lehet ontani, mint ahogyan az meg is történt. Jamie-nek beleégett az agyába a halott lány, akinek csodálkozó tekintete visszatükröződött a vörös vértócsában.

Ahogy figyelte Crowleyt, érezte, hogy könny folyik végig az arcán. A démon türelmetlenül szusszantott.

– Ne bőgj itt nekem, nem érek rá erre… – kezdte, de nem tudta befejezni. Jamie hirtelen felpattant és nekiesett a démonnak. Crowley meglepődött, de még így is elég hamar kapcsolt ahhoz, hogy megállítsa a lányt. Jamie a következő pillanatban a padlóra esett. Érezte, hogy felrepedt a szemöldöke, meleg vér folyt végig az arcán.

Fogalma sem volt, hogy mitől lett hirtelen olyan dühös, hogy nem törődve a következményekkel, nekimenjen a démonnak, de abban a pillanatban azt érezte, hogy egyetlen, hatalmas hullámként elönti a tehetetlen düh. Az anyja és a barátai hiánya. Castielé. A tudat, hogy megölt valaki, hogy be van zárva, mint valami börtöntöltelék.

Crowley dühében a keze élével csapta arcul a földön gubbasztó Jamie-t, de a lány meg sem rezzent. Vagy nem fájt neki, vagy fel sem fogta. A férfi nem értette néha az embereket, noha valaha ő is az volt, de azokról az időkről már régen megfeledkezett. Ezért sem tudta felfogni, hogy mi ütött most a lányba, hogy így nekiesett – mintha lenne bármilyen esélye…

A démon felhúzta magát ezen, és az sem vidította fel, hogy Kaylee meghalt. Kedvelte a boszorkányt, és úgy tűnt, ő is kedvelte Crowleyt. A Pokol Királya legalábbis szerette ezt gondolni magában, még akkor is, ha ettől egészen emberinek tűnt, ami undorral töltötte el. Egyszer sem kínozta meg Kaylee-t, nem volt szükség rá. A lány maga ment el hozzá a kapcsolatuk kezdetén, hogy üzletet kössenek, és igen jövedelmező volt mindkettejük számára. A boszorka megtalálta neki az alfákat, bevetve a praktikáit, cserébe Crowley megengedte, hogy a lány maga is kikérdezhesse őket, mielőtt a démon kezelésbe vette volna őket. És ha Corwley számára is hasznos infókat talált, azt kérés nélkül elmondta, de csakis neki.

Szóval igazán jól járt vele: a lány okos volt, egyáltalán nem félt tőle és emberként olyan démoni volt, amiről a legtöbb alattvalója csak álmodhatna. Hatalmas erővel rendelkezett ember létére, és Crowley becsülte benne, ahogyan uralta a mágiát, és azt, amire fordítani akarta. Nem vágyott világuralomra, csak örökké akart élni. Ugyan Crowley nem értette, hogy miért csak ennyi a kívánsága, de nem is kérdőjelezte meg, mindössze kíváncsi volt.

Kaylee mindenféle démoni segítség nélkül talált rá Crowleyra, és később ő maga ajánlotta fel, hogy segít elrabolni Jamie-t, majd fényt deríteni a kilétére. Crowley elmosolyodott magában; a boszorkány pont ezt a kifejezést használta: „Fényt deríteni a kilétére”. És mindeközben fogalma sem volt, hogy milyen közel tapogatózik egy lehetséges megfejtéshez.

Nem, egyáltalán nem örült, hogy Kaylee meghalt. Még az idősebb Samuel Campbellt is csak az ő segítségével sikerült visszarángatni az élők közé, Crowley jól tudta, hogy egyedül nem lett volna képes rá. A lány rengeteg erőt használt hozzá; két hétig eszméletlen volt utána, de visszahozta a fickót. Ez is milyen jó üzlet volt. És igen, bízott benne, még akkor is, ha minden alkalommal letagadta a lány előtt. Most pedig meghalt, és a Pokol Királya nagyon dühös volt emiatt. Miután elintézi Jamie kifaggatását, megpróbálja Kaylee-t visszahozni az élők közé – talán még sikerülhet. Csak egy másik boszi kell hozzá – vagy egy üzlet a jó öreg Halállal… habár volt egy határ amit nem akart átlépni, még a nőért sem. Még voltak tervei az életben.



***



Jamie alig érezte a démon ütését – a lelkében lévő fájdalom, amiért ölt, sokkal rosszabbnak bizonyult. Sosem hitte, hogy valaha ilyet fog érezni. Meg nem történtté akarta tenni, még úgy is, hogy a boszorkány elárulta őt… habár nem lehetett konkrét árulásnak tekinteni, hiszen sosem fogadta meg, hogy hű lesz Jamie ügyéhez, sosem mondta, hogy nem adja tovább az információkat Crowleynak, sosem kérte Jamie-t, hogy bízzon benne. Ő maga volt olyan bolond, hogy így tett, hogy bízott egy idegenben, mert az néha bátorítóan nézett rá. Végül is az ő hibája volt. Miatta halt meg, mindegy, hogy vele volt, vagy ellene.

A lány zokogni kezdett. Gyengének érezte magát, legszívesebben a sarokba bújt volna, de tudta, hogy az semmire sem megoldás. Aztán Crowley felrángatta a padlóról és az ágyára lökte, majd kifordult az ajtón. Körülbelül fél óra múlva tért vissza a jól megszokott bourbonos pohárral a kezében, és ránézett Jamie-re.



– Szóval beszélsz végre, vagy inkább megkínozzalak az információért? Kedvellek, és nem szívesen csúfítanám el a csinos kis pofikádat, bár most sem ártana egy fél óra a mosdóban – ám ha nagyon akadékoskodsz, nem lesz más választásom. És hidd el, az a fájdalom rosszabb lesz, mint a tudat, hogy megöltél valakit.

Jamie értetlenül ránézett.

– Igen, igen, tudom, hogy ez a bajod. Az emberek nagy része nem bírja elviselni, ha megöl egy kismacskát, vagy egy másik embert – egyre megy. Gyengeség – csak ezt tudom mondani. Ti szerencsétlen gyenge barmok, akik hisztek Istenben, aki már rég nem törődik veletek. Na de ne teologizáljunk. Könyörgöm – mondta a férfi olyan hangsúllyal, mintha tényleg könyörögne –, beszélj végre!

Jamie hallgatott, mire Crowley elvesztette a türelmét, és hirtelen mozdulattal felemelte a kezét. A lány az ágy legvégébe húzódott, minél távolabb a démontól. Nem tudta, miért gondolta azt, hogy ez majd megakadályozza a démont abban, hogy valóban megkínozza őt, de úgy tűnt, bejött. Crowley sóhajtott, majd leeresztette a kezét.


– Idióta… – mondta magának miközben leült az ágy szélére, és Jamie felé nyújtotta a poharat. – Nem értem, mi ütött belém, másokból már régen kikényszerítettem volna még a legmocskosabb titkaikat is, te meg… – Crowley felnézett és egész máshogy folytatta a megkezdett mondatot, mint akarta: Igyál!

Jamie elvette a poharat és felhajtotta a tartalmát. A whiskey végigmarta a torkát, de ennek ellenére még többet akart. A pohár aljában fénylő pár csepp maradékot figyelte.

A következő pillanatban hallotta, hogy Crowley csettint, mire a pohárban újabb adag jelent meg.

– Látom, rád fér az ital – mondta. Jamie ránézett, majd kortyolgatni kezdte a bourbont.

– Idevarázsolhatnád az egész üveget – szólalt meg, mikor újra elfogyott a pohár tartalma.

– Nézzenek oda, tudsz beszélni!

– Ha-ha – húzta el a lány a száját a gúnyolódáson. – Ide azzal az üveggel és talán elkezdek beszélni.

Crowley kezében megjelent a whiskey-s üveg, amit átnyújtott a lánynak. Jamie színültig töltötte a kristálypoharat, majd lassacskán el is kortyolgatta azt, aztán újra töltött és átnyújtotta a poharat a démonnak, hogy ő is igyon. Furcsa pillanat volt, de Jamie-t már nem érdekelte. Úgy érezte, vége van. Megtört. Már mindegy volt, hogy mit mond és kinek…





* Maja főisten volt. A nap, a föld és az eső istene (az itz szó könnycseppet, de esőcseppet is jelent). Általában nagy gyík, iguána formában képzelték el, de ábrázolták krokodil vagy kajmán alakjában is. Neki volt köszönhető az emberek jóléte. (Forrás: http://www.matud.iif.hu/06okt/12.html) Samulett, valószínűleg nem maja, de ezt a népet elég ősinek és titokzatosnak találtam, hogy akár az is lehessen :)




2 megjegyzés:

  1. Szia!

    Nagyon jó volt a rész, irtózatosan tetszett, ahogy az eddig erős és kitartó Jamie belerokkan abba, hogy megölte a boszit. Remélem, valaki hamarosan kiszabadítja őt (esetleg Castiel :P), és kiderül, hogy mi is ő igazából!!!
    Puszi: Moira

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Júúj! De örülök, hogy írtál :) Köszönöm a dicséretet, először nem így terveztem a végét, de úgy tűnik a történet ezt akarta :D Most már hamarosan kiderül, hogy ki ő, és talán el is jön érte valaki ;-)

      Köszi még egyszer!
      Pusza: JayH ;-)

      Törlés